Interjú szakértőkkel

A mi célcsoportunkban olyan gyermekek vannak, akik az iskolában társaik által fizikailag és/ vagy lelkileg bántalmazottak. Két interjút is készítettünk, az egyik alanyuk a Kék vonalnál dolgozik, másikuk iskolapszichológus volt.

Kérem, mondja el, ki ön, és milyen fórumon találkozik az iskolai erőszak problémájával?

Sz. K.: Szűcs Katalin vagyok, 6 éve dolgozom a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítványnál, egyrészt lelkisegélyt nyújtok telefonon és online formában (chat, emil), másrészről projekt koordinátorként dolgozom iskolákban megvalósuló programokhoz kötődően (pl. iskolalátogató programok, kortárs fiatalok bevonására építő programok). A bullying témája visszaköszön mindkét terepen, a lelkisegély vonalakon keresztül találkozunk az iskolai agresszió, zaklatás, bántalmazás különböző megnyilvánulási formáival, van olyan hívónk, aki aktuálisan küzd ezzel a problémával, s olyan hívónk is, aki ha aktuálisan nincs is ilyen problémahelyzetben, sajnos széleskörű tapasztalatai vannak a témához kötődően korábbi áldozatszerepük kapcsán. Iskolalátogató programjaink célja, hogy a fiatalokkal, gyerekekkel megismertessük az alapítvány munkáját, a segítségnyújtásról, a lelkisegélyről beszélgessünk. Ezen beszélgetések során is fel-felmerül az iskolai bántalmazás kérdése, és ha még saját élménnyel nem is kapcsolódnak be a fiatalok a beszélgetésbe, hamar kiderül, hogy érintettek lehetnek valamilyen formában (áldozatok, elkövetők vagy szemlélők), esetleg vannak ismerőseik, akik hasonló problémával küszködnek.

A Kék Vonal 2010-ben kezdett a kortárs segítés módszertanával foglalkozni, célunk kortársak bevonásával működő programok elindítása általános és középiskolákban egyaránt. A kortárs akciók egyik fő célja a biztonságos iskolai légkör kialakítása, az iskolai erőszak megjelenésének a megelőzése.

G.K.: Jelenleg nem, de korábban 4 évig iskolapszichológusként dolgoztam, és mindkét iskolában találkoztam az iskolai erőszak eseteivel, jellemzően diákok közötti megvalósuló formáiban. A fizikai és verbális erőszak egyaránt megjelent mindkét iskolában. Az általános iskolában, ahol dolgoztam, inkább a diákok közötti kisebb-nagyobb fizikai bántásokkal találkoztam, míg a középiskolában már megjelentek a pszichoterror különböző formái is, fiúk és lányok között egyaránt. Szerencsére tanár-diák közötti erőszakkal nem találkoztam, és a szülők részéről megnyilvánuló erőszak is kisebb mértékben jelent meg a tapasztalataim között. A szülők részéről is inkább a pszichoterror különböző eseteivel szembesültem.

Meg lehet-e fogalmazni valamilyen általános tendenciát az áldozatszerepbe kerülő gyerekekről? (pl. etnikai különbség, szocioökonómiai státusz, fizikai jellemző)

Sz. K.: Nehéz kérdés, természetesen lehet megfogalmazni olyan egyéni sajátosságokat, amelyek sokszor azzal járnak, hogy egy fiatal, gyerek perifériára kerül és (nem minden esetben, de gyakran) céltáblája lesz a kortársak bántalmazó viselkedésének – de azért ez is nagyon közösségfüggő.

Rizikófaktor lehet:

• alapvetően más személyiségjegyekkel rendelkezik, esetleg kicsit csendesebb, lassúbb, mint a többiek
• ha mondjuk valaki visszahúzódóbb, szorongóbb az átlagnál, ha a szociális és kommunikációs kompetenciái nem olyan fejlettek – az, hogy valaki nem tud beilleszkedni az osztályközösségébe, az nem jelenti azt feltétlenül, hogy iskolai agresszió áldozata lesz, de sajnos növelheti annak az esélyét
• nehézséget okozhatnak az etnikai különbségek és a szocioökonómiai státusz is, ha a gyerekek nem tudnak kellő toleranciával, figyelemmel, empátiával egymás felé fordulni
• a tolerancia hiányából előfordulhat az is, hogy ha valaki valamilyen fiziológiai nehézséggel küzd, testi fogyatékossága van, azzal nem tudnak mit kezdeni a társai
• de nem is kell testi fogyatékosságra, elég csupán a megjelenésbeli különbségekre gondolni, egy kevésbé divatos ruhatár – némi testsúly is okot adhat a csúfolódásra, a másik piszkálására hosszú távon is
• az eltérő érdeklődés, értékrend – ha valaki nem akar inni, dohányozni, bulizni (ami egyfajta „destruktív minőségben” kifejlődött norma az adott csoportban) ugyancsak céltáblává válhat

Sok tekintetben közösségfüggő, hogy mely sajátosságok nem elfogadása vezet iskolai erőszakhoz, hosszan tartó kortárs bántalmazáshoz.

G. K.: Én elsősorban a diákok közötti viszonyokból fakadó erőszakkal találkoztam. Jellemzően a fizikai jellemzők (kicsi, kövér gyerekek csúfolása) és/vagy a társas kapcsolatokban kialakuló hierarchiából (csicskáztatás) fakadó agresszivitással.

Milyen különbségeket lát a különböző intézmények között? Létezik olyan, hogy bizonyos intézménytípus “védettebb”, még máshol jelentősen nagyobb a kockázati tényező?

Sz. K.: Ezt a kérdést nem feltétlenül az intézménytípus oldaláról közelíteném meg, sokkal inkább azon személyek, szakmai közösség oldaláról, akik az adott intézmény működéséért felelnek. Egy olyan intézmény megtartó, „védett” lehet, amire többek között jellemzőek az alábbiak:

• van szakmai együttgondolkodás, stratégia a biztonságos iskoláért, a jó iskolai légkörért
• ahol egyfajta preventív szemlélet uralkodik
• ahol van iskolapszichológus, további segítő szakemberek
• ami nyitott más intézményék, szervezetek (pl. civilek) felé, nyitottak a tapasztalatcserére
• tehát van párbeszéd a tantestületen belül és kívül
• van egyfajta mindenki által elfogadott értékrend, amit közvetítenek a diákok felé is (pl. hogy érték a különbözőség, a tolerancia, a másik felé nyitott odafordulás)
• ahol a közösségfejlesztésre, a diákok szociális és kommunikációs készségeinek fejlesztésére hangsúlyt helyeznek (szabadidős tevékenységek szervezése)
• ahol a pedagógusok jelen vannak, megszólíthatóak, a diákok fel tudják keresni őket nehézségeikkel

G. K.: Nem tudnék ilyet említeni. Szerintem más mintázata lehet az iskolai erőszaknak a különböző intézményekben. Amit én tapasztaltam, ahogy fentebb is mondtam, hogy a középiskolás korosztályban nagyobb arányban jelenik meg a pszichés bántalmazás, a pszichoterror.

Ki tudna emelni 1-1 nagyon jó, és nagyon rossz példát az ilyen események kezelésére, amivel pályafutása során találkozott?

Sz. K.: Negatív példára nem egy esetet mondanék, inkább azon attitűdökről beszélnék, amelyek nehezíthetik egy-egy ilyen helyzet megoldását, amelyek összetevői lehetnek egy „nagyon rossz” példának:

• „oldja meg a gyerek, csak diákcsínyről van szó” – nem érzékeljük problémaként pl. valakinek a zaklatását
• „tett is érte, hogy így bánjanak vele” – áldozathibáztatás
• beszűkült mozgástér, nincs együttműködés a vezetőségen belül, a vezetőség nem tudja támogatni a pedagógusokat a helyzet kezelésében
• az esetkezelés csak az áldozatra fókuszál, nem veszik figyelembe, hogy maguk az elkövető fiatalok, a zaklatók is sokféle nehézséggel küzdenek, sokszor ők maguk is agresszió áldozatai voltak – a helyzet nehezen változik, ha nem próbáljuk meg feltárni az elkövetés háttérokait, nem próbáljuk segítséghez juttatni az elkövetőt is

Jó példa: Volt olyan eset a vonalnál is, hogy egy szülő telefonált a gyermekével kapcsolatos iskolai bántalmazás miatt. Az alapítvány vette fel a kapcsolatot az iskolával és a helyi Gyermekjóléti Szolgálattal és megindult egyfajta erőteljes együttgondolkodás arról, hogy az iskola hogyan kommunikáljon a biztonságos iskolai légkör fontosságáról, ugyanakkor pedig elindult egy feltáró munka is a zaklató irányában, hogy rálátás legyen arra, hogy az a fiatal miért az agresszió nyelvén kommunikál.

G. K.: Ilyet sajnos most nem tudok felidézni, de amit én nagyon fontosnak tartanék, az a nyílt kommunikáció (az érintettek bevonása a konfliktus rendezésébe) és a felnőttek (pedagógusok, szülők) megértő támogatásával párosuló következetes és egyértelmű helyzetértékelése (értsék a diákok, hogy ami történik, az rossz, és értsék azt is, hogy miért rossz), valamint a helyzet kezelésének alternatív megoldásokkal történő rendezése (pl. konfliktuskezelés különböző technikái). Sok esetben hasznosnak gondolom a diákok szempontjából pártatlan felnőtt, pl. iskolapszichológus bevonását.

Mi az általános tendencia az ilyen helyzetek kezelésére az érintettek részéről? Kik azok, akik egyáltalán realizálják, felvállalják, hogy érintettek? (És intézményi szinten?)

Sz. K.: Nem tudok egy általános tendenciáról beszélni, az esetkezelés sajátosságai közösségenként, intézményenként változnak (ld. 3., 4., kérdés és 6. is), inkább jellemző motívumokat emelnék ki. És természetesen fontos az is, hogy mennyire előrehaladott ügyről van szó.

• Elképzelhető, hogy az osztályon belül megoldható a helyzet, egy erőteljesebb tanári jelenlét, tanári feltáró munka során (személyes beszélgetések során)
• Más esetekben szükséges az iskolai vezetőség határozott állásfoglalása is az ügyben, mely hosszabb folyamat és esetfüggő a kimenetele (pl. az adatgyűjtés menete, fegyelmi tárgyalás megtartása, rendőrségi feljelentés megtétele szempontjából)

G.K.: Tapasztalataim szerint az ilyen esetek nagyon sok esetben rejtve maradnak, mert a diákok nem beszélnek erről sem az iskolában, sem otthon. Szégyellik, ami történt és félnek a következményektől (pl. hogy még annál is rosszabbul járnak, mint a bántalmazás). Azt gondolom, hogy fontos a felnőttek (szülők, pedagógusok, segítő szakemberek) bevonása az ilyen helyzetekbe, sőt, a prevenció segíthetne abban, hogy a felnőttek még az ilyen helyzetek kialakulásának kezdetén észrevegyék és kezelni tudják az erőszakot. Szintén fontosnak tartom, hogy az iskolában olyan klíma uralkodjon, amelyben szabad, mernek ezekről beszélni, amikor minden diáknak van egy felnőtt bizalmasa az iskolán belül is.

Mit lát/ mit gondol a legnagyobb problémának az iskolai erőszakkal, és/ vagy bullyinggal kapcsolatban?

Sz. K.:

• sokszor rejtve marad, az áldozat bűntudatot, szégyent él meg, nem szeretné beismerni, hogy nem tudja megvédeni magát, esetleg úgy hiszi, hogy nincs megoldás
• aki offline bántalmazás áldozata, gyakran online bántalmazásé is (cyberbullying) – az online térben gyakran súlytalanabbnak is élik meg az elkövetők a tettüket, hiszen nem látják a másikat, nem érzik, nem látják tetteik következményeit, hogy egy-egy szó milyen erővel bír, milyen hatást képes kiváltani
• sokszor nem kerül kellő hangsúly arra, hogy az elkövető is gyerek, így őt abban kell segíteni, hogy tudatosodjon számára, hogy amit a másiknak tesz, az bántó, fájó – az elkövető fiataloknak is segítségre van szükségük

G. K.: Két dolgot. Egyrészt azt, hogy ezek az esetek jellemzően rejtve maradnak, mert a diákok félnek ezekről beszélni és/vagy segítséget kérni. Másrészt azt, hogy még a felnőttek sem tudják igazán jól kezelni ezeket az eseteket, ezért különösen fontosnak tartanám a prevenciós felkészítést, pl. szülőklubok, esetmegbeszélő csoportok, módszerspecifikus és gyakorlatorientált pedagógus-továbbképzések formájában.

Ahogy az interjú során is jól kirajzolódik a két szakember álláspontja. Részben eltérő tapasztalatuk, nézőpontjuk van az adott témáról, de a leglényegesebb kulcspontokban megegyeznek. Szerintem érdekes tapasztalás volt velük interjúzni.